A nyugtalanság kora 1.

Az őszülés beláthatatlan következményei

Írta: Tóth Judit

Anyám egy dologra jól megtanított: nem lehet csak úgy bohóckodni az életben. Mindig be kell fejezni, amit elkezdtem, addig tovább sem léphetek. Néha ez a két mondat a legnagyobb akadály az utamon, már ha persze lépek valamerre. Mert hát az idézőjeles művészléthez nagyfokú önsajnálat is dukál, ráadásul az ember hajlamos még jobban sajnálni magát, ha mindezt társaságban teheti. És minél többen sajnáltatjuk magunkat egy üveg olcsó bor mellett, az érzés annál nyomorultabb. Ráadásul mindez tovább fokozódik, ha az első üveget egy újabb követi. Aztán a bor keveredik a rövidekkel, és az utcán dohányzó barátok között állva, egy röpke gondolat hamar mély nyomot hagy az arcon.

Aztán másnap olyan furcsa beleesni a felnőttéletbe. Amikor csak ülök a bankban, új aláírás mintát vesznek, balesetbiztosítást kötök, azt feltételezve, hogy majd valamikor az életem során elcsap egy kamion, vagy rám dől egy daru, esetleg egy rakéta vagy egyéb űrszemét nem ég el a légkörbe érve, hanem teljes erőből a fejemnek csapódik. Amikor fogalmam sincs arról, hogy mit is írok alá tulajdonképpen, és olyasmiket kérdeznek, hogy: Ki legyen a kedvezményezett, ha esetleg elhunyok? Van-e gyerekem? Tudom-e, anyám hol született? Mindeközben persze végig azt éreztem, hogy a francnak van kedve meghalni, pláne nem autóbalesetben, vagy egyéb, elképzelhetetlenül szürreális módon. A halál gondolatának nem kellene központi szerepet játszania az életemben, hiszen még előttem az élet, legalábbis ezt mondják. Aztán a Múzeum körúton sétálgatva hónom alatt a nagy balesetbiztosítási mappával, benne mindenféle tájékoztatóval arról, hogy mit kell tennem, ha gyerekem születik, és őt akarom kedvezményezetté tenni, miközben egy üveg akciós Kubut szürcsölgetek, és arról merengek, hogy az élet milyen rövid, és eszembe jut, hogy már majdnem megint eltelt egy hét, pedig még egy pislantással ezelőtt épp a múltheti prezentációmra készültem, nos… elszállt az agyam egy kicsit. Mintha egy atombomba robbant volna fel benne valahol a mélyebb részeken.

Eszembe jutott, hogy van valahol egy dobozom mindenféle kacattal, amiket az évek alatt gondosan gyűjtögettem és rejtegettem. Rajzok, órai levelezések és egyéb lényegtelennek tűnő, mégis nagyon fontos apróságok vannak benne, amolyan személyes történelem-dokumentáció.  Azt gondolhatnánk, hogy olyan kurva nagy jelentősége van ezeknek a papírfecniknek, aztán hamar rá kell döbbennünk, hogy ezek sokszor csak  legfeljebb két ember számára jelentenek valamit. Hogy a régen olyan nagy örömmel adott tablóképek tulajdonosai ma egy köszönés után elmennek melletted az utcán, és néha ugyan lájkolnak egy-egy bejegyzést a Facebook-on, azonban az életüket kitölti a gyereknevelés, a karrier, és megannyi más fontosnak tűnő dolog.

El kell fogadni az öregedés tényét. Furcsa, és beláthatatlan következményei lesznek az őszülésnek, a véletlenszerű fájdalomnak a test különböző pontjain, amire főként akkor eszmélsz rá, amikor először jelensz meg a felnőtt háziorvosnál, és körülötted mindenki egyformán dauerolt hajjal, csíkos szatyorral és egy köteg kiíratni való gyógyszeres papírral szidja a mai fiatalokat. Azán a csekkek névre szólóvá válnak, találsz valakit, aki levakarhatatlan makacssággal vallja azt, hogy tőled akar családot, és már kész is az élet. Jön a lakásvásárlás, a háziállatok, és mire észbe kapsz, a szülőszobában széttárt lábakkal szentségeled a férjed összes spermáját.

Vissza kellene kanyarodnom ahhoz a ponthoz, ahol a Múzeum körúton sétáltam a biztosítási mappával és a málnás-répás akármilyen ízű Kubuval. Kicsit éhes voltam, de enni valahogy nem volt kedvem, sietnem kellett órára, de nem annyira, hogy ne hívjam fel anyámat telefonon.

Cigiszüneten volt. Ráérősen beszélgetett, hiszen kaptam ötven ingyen percet a szolgáltatómtól, amit elvileg ugyan bárkivel lebeszélhetek, gyakorlatilag azonban csak legfeljebb három emberrel állok telefonos kapcsolatban. Elmeséltem neki, hogyan nem kaptam meg egy állást néhány nappal korábban, és nagyon hangzatosnak tűnő szavakkal kifejeztem, hogyan fog felkopni az állam a következő hónapban, tekintve, hogy a nagy céges leépítés előtt csupán három munkanapot tudtam dolgozni, mire ő csak ennyit felelt:

„Majd a ruca kitojja valahogy.”

Nem voltam biztos abban, hogy ez mit is jelent, de nem is akartam részletes elemzésbe fogni. Addig ugyanis, amíg telik Kubura, csokoládéra, olcsó felvágottra, és sajátmárkás margarinra, talán az ösztöndíjból is ki lehet húzni valameddig. Persze, az olyan élvezeti cikkek, mint a bor nem jöhetnek szóba, bár jobban belegondolva, egy név nélküli kannásbor olcsóbb a Kubunál, így talán csak a preferenciákat kell megváltoztatni, és megszabadulhatok minden maradék agysejtem életfunkciójától.

Nehéz ez. Hiszen elmúlt az az időszak, amikor mindenki csak pattanásnyomogató tinédzserként kezelt, és a dühkitöréseimet vagy a nemtörődömségemet a hormonszintem ingadozásával magyarázta. Hirtelen mindennek súlya lett. Számon kérhető vagyok. Ha valamit nem teszek meg, az én saram, illetve ha valamit rosszul teszek meg, az is. Hiába siránkozok, hogy idő előtt őszülni kezdtem, noha a pattanások még mindig kísértenek, csak akkor sírhatom el magam igazán, ha egy adósság úgy a nyakamba szakadt, hogy a szikla kettéhasította a fejemet.

/Bárányfelhős kék égbolt- részlet

Eredetileg megjelent: Egy elképzelt könyv